2010 tavaszán forradalom történt, éppen akkora, mint 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben - Orbán Viktor pedig éppen akkora nemzeti hős, mint Kossuth Lajos, Nagy Imre, és a rendszerváltás végbevivőinek összessége (amibe ő maga is beletartozik, de ez ma már snassz). Legalábbis ezt hallgatjuk tavaly április óta. Akkor még csak azt kérdeztük nagy szemmel, hogy mégis, milyen forradalomról beszél, milyen régi rendszert akar végképp eltörölni? Bár már 1998 és 2002 között sem volt a demokrácia bajnoka, ezeket a mondatait még betudtuk a sima cezaromániás önfényezésnek. Hogy ezt törvénybe is foglalták, azok kötelező kifüggesztésével együtt, akár a nemzeti címert, még ezen is csak szörnyülködtünk. De azóta világossá vált: itt valóban egy új rendszerváltás zajlik, a Nemzetközi Együttműködés Rendszere valóban gyökeresen eltér mindattól, amit mi liberális demokráciának hívunk, a választókat pedig fokozatosan szoktatják hozzá a változáshoz.
Ezt a fokozatossági modellt a nyugdíjrendszer átalakításán tesztelték le. Akkor még úgy tűnt, a kormány azért változtatja hetente az elképzeléseit, mert nincs is neki olyan, de az akkor használt kommunikációs stratégia egyre több helyen köszön vissza - szóval ez már nem lehet véletlen. Emlékszünk, annak mik voltak a lépései?
0. "A Fidesz megőrzi a nyugdíjak értékét és megvédi a nyugdíjpénztárakat."
1. A kormány kölcsönveszi a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat tizennégy hónapra, de majd mindent szépen visszarak.
2. A kormány kölcsönveszi a megtakarításokat, és aki külön kéri, annak vissza se rakják, hanem teljes egészében állami felügyelet alá helyezik. Ezzel megvalósítják a szabad választást az állami és magánnyugdíjpénztári rendszer között.
3. A kormánynak esze ágában sincs visszaadni a kölcsönvett vagyont, legfeljebb annak, aki külön kéri.
4. a) A külön kéréshez rendelkezésre áll néhány hét és országosan huszonvalahány hely, ahol ezt meg lehet tenni.
b) Aki a magánnyugdíjpénztárt választja, az nem kap állami nyugdíjat...
c) ...ennek ellenére továbbra is fizetnie kell a járulékot az állami rendszerbe is...
d) ...és még rokkantnyugdíjra sem lesz jogosult.
Már az első lépés is kivert minden biztosítékot. A második is teljesen értelmetlen volt, ti. manapság az az államok célja, hogy kiszervezzék maguk alól a fölösleges terheket, és nem az, hogy mesterségesen életben tartsanak egy rosszul működő rendszert. De az akkori állás szerint még mindig elképzelhetetlen volt, hogy a Fidesz az egész mnyp-rendszert gyakorlatilag lebontsa, és csak uniós nyomásra ne teljesen. De bebizonyosodott, hogy bármikor megteheti a legvégső lépést is, ám így legalább még mindig van, akinek elmondhatják: teljes a szabadság, hiszen bárki választhat az állami nyugdíj és az éhhallál között. A lényeg, hogy amíg a Fidesz erre a szintre eljutott, mindig csak egy kicsit tekert az előző álláspontján, így az első és utolsó pont között - bármennyire is egymás ellentéteinek tűnnek - elég volt csak három-négy kis lépés, hogy fokozatosan eddzék a lakosságot, és a végére senki ne csodálkozzon már semmin. (Talán ezt hívná ma Lenin permanens fülkeforradalomnak?)
Ugyanez a taktika már sokkal régebb óta megfigyelhető a határon túli magyarok ügyében is. (A véleményemet erről a témakörről már régebben kifejtettem.)
1. 2001: Státustörvény és a különböző magyarországi kedvezményekre jogosító magyarigazolvány a határon túli magyaroknak.
2. 2004: Érdektelenségbe fulladt népszavazás a kettős állampolgárságról. A jobboldal egyik fő érve, hogy a szavazati jog lakóhelyhez kötött, tehát a határon túliak magyar állampolgársága ezt nem befolyásolná.
3. 2006: Mikola István miniszterelnökhelyettes-jelölt (már ez önmagában extrém hülyén hangzott) megszólalása, miszerint "ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - húsz évre minden eldőlne ebben az országban." A Fidesz ezután kivonta őt a kampányból, majd a vereségét is részben őneki tulajdonította.
4. a) 2010: Törvény születik az egyszerűsített honosításról, azaz a határon túli magyarok állampolgárságának lehetővé tételéről.
b) A határon túli magyarok szavazójogát az új alkotmány nem korlátozná, a konkrét választási rendszer kidolgozás alatt.
2001-ben az állampolgárság megadása még abszolút elborultságnak számított, ezért nem is keltett különösebb feltűnést, amikor Martonyi János akkori külügyminiszter konzekvensen megcáfolta, hogy erről akár kósza gondolat is felröppent volna. A jelenlegi helyzetig való eljutáshoz rengeteg időre, munkára, türelemre és kis lépések sorozatára volt szükség, de alkotóik végül sikerrel jártak. És még népszerűséget sem vesztettek túlságosan, mert mindkét témakörben - bármennyire az ellenkezőjét állították annak, ami végül lett - saját szavazógárdájuk mindennek lelkesen tapsolt. Azok nem mondták, hogy "Viktor, nem erről volt szó", és nem kapkodták a fejüket, hogy most akkor mi van, hanem már jó előre ráhangolódtak az előkészített forgatókönyvre. A semleges választók is folyamatosan stimulálódtak, ingerküszöbük egyre magasabbra került, így könnyebben elfogadták az újabb és újabb helyzeteket, mint ha az egész hirtelen jött volna. Ráadásul a Fidesz az ellenzék vitorlájából is kifogják a szelet, akik csak a mindig aktuális kis részlépésekbe tudnak belekötni, ami kevésbé látványos - mert hogy a folyamatok kezdetekor még a kormány is egész mást mondott, addigra már senkit nem érdekel.
Most pedig itt az új alkotmány és az államforma. Bár fölmerült már régebben, hogy a Fidesz-kormány azt megváltoztatja - mármint nem a rántotthús-formát döglöttrozmár-formára, ahogy azt szintén sokan szeretnék, hanem a köztársaság miniszterelnöki rendszerét elnöki-félelnökire. De most éppen a köztársaság kerül ki az ország nevéből - persze a kormányzati kommunikáció szerint nem kell félni, az államforma még mindig köztársaság marad. Aztán egyszer csak majd valaki felveti, hogy ha már az ország neve nem is az, az államforma is lehetne más. A királyság lehetőségén ma még röhögünk, a hosszú távú önbebetonozáson is legfeljebb elborzadunk, akárcsak annyi mindenen, amiből azóta kézzelfogható realitás lett. Ám lássuk be: jelenleg nincs semmi belső fék, ami bármelyiket meggátolná.
Legfeljebb csak külső: az Európai Unió, aminek jó esetben nem kéne külsőnek lennie, ugyanis a csatlakozással elfogadtuk, hogy mi is annak része vagyunk és betartjuk a szabályait. De ha ezek gátolják Orbán Viktor személyes céljait, akkor már a beáramló rengeteg támogatás sem fogja neki megérni, hogy ő a hatalmában megingatható legyen. Jól láthatóan már ennek a lehetősége is elő lett készítve: az eddigi EU-szkeptikus megszólalások után múlt kedden Orbán már egyértelműen kimondta: számára Brüsszel is egy, a nemzet (azaz az ő saját) függetlenségét korlátozó hatalom, amitől meg kell szabadulni. Innentől már csak idő kérdése, mikor kezdi el sorban egyoldalúan felmondani az uniós tagsággal járó megállapodásokat, míg végül a sor magával a csatlakozási szerződéssel nem végződik. És hiába mondjuk erre, hogy ez erősen elképzelhetetlen, mert lehet, hogy most még valóban az. De van még Orbán Viktornak három éve, hogy minden ötletét megvalósítsa, és ehhez mi is szépen, lassan hozzászokjunk.
Utolsó kommentek